Hatalmas a változás Pekinghez képest. Természetesen akárhány aranyat nyerjünk is a ködös Londonban, az nem változtat azon, hogy a magyar sport katasztrofális helyzetben vergődik. A rendszerváltás utáni, többségében szocialista-liberális kormányok nemhogy nem támogatták, hanem egyenesen azon dolgoztak, hogy leépítsék a nemzeti öntudat tartópillérének számító sportot.

Ennek meglett az eredménye, és a pekingi 3 arany után sajnálkozó arcot vágva dörzsölgették a hátuk mögött a kezüket, hogy végre a sportsikerekből is kiforgatták a magyarságot. Viszont a csapat most, olyan ércoszlopokkal a háta mögött, mint Miniszterelnök Úr, a Nemzeti Együttműködés Rendszere és az új Alaptörvény szellemisége, teljesen más arcát mutatja, mint négy évvel ezelőtt. Vannak vereségek is, különösen a Csehnek és Gyurtának hiányzó századmásodpercek, vagy Tóth Krisztina 3:0-ról elvesztett pingpongmeccse fájó. Na de, láttuk Szilágyi Áron megkérdőjelezhetetlen magabiztosságát? Láttuk Ungvári Miklós eltökélt arcát? És még messze a vége. Ez a céltudatosság, ez a szikár küzdeni tudás, ez a megingathatatlan hit nem a romkocsmából előszivárgó, köztársaságfétises, szétszívott agyú „civilek” jellemzője. A magyar sportolók, férfiak és nők, elhiszik magukról, hogy győzni fognak, és ezért sok esetben így is fog történni. Ez az, amitől Gyurcsány Ferencnek rosszabb a kedve, amitől Karsay Dorottya nyugtalanabbul alszik, és amitől Horn Gábor kevésbé érzi biztonságosnak ezt az országot.